Ahogy korábban írtam, a második genetikai kivizsgálásra érkeztünk. 

Ez egy Budapesti magán kórházban történt, a nevét nem mondanám, mivel elégedetlen vagyok. 

Megérkeztünk, minden papírt kitöltöttünk. Amikor a pulthoz értem mondtam is anyának, hogy most kezdtem el izgulni és igazából nem is izgulás volt rajtam, hanem szorongást éreztem, de próbáltam ezt elhessegetni a gondolataimból. 

Kettőt pislogtunk és már bent is voltunk a vizsgálóba. Az ultrahangot készítő doktornő nagyon aranyos volt és még viccelődtünk is. Megint kis ,,lusta,, volt a kisasszony. Mondtam is anyának, mindig ez van az ultrahangoknál, biztos nem szereti mutogatni magát. (Aztán ezt így utólag inkább már jelnek vettem.)Minden uh-n lusta volt, nem akart nagyon mozgolódni és könyörögni kellett neki, hogy kicsit mozduljon meg, más pozíciót vegyen fel, hadd lássuk mindenét. Ez is lehet már azért volt, mert nem bírta a kis szíve. 

Aztán egyszer csak csönd lett, egy helyre fókuszálódott a uh felvétel.Megszólalt a soktornő, valami gond van a szívével.Majd még egy doktor megnézte a kicsi szívét és megállapították, hogy szívrendellenessége van.  A reakcióm vállalhatatlan volt, káromkodtam és nem értettem mi történik most. Pontosan mi baja van? Meg lehet műteni? Mi lesz most? 

Próbáltak hívni orvost, aki egy specialista, de nem vette fel a telefont. Ott voltunk ezzel a dologgal, többet nem tudtak mondani, hisz ők nem szívspecialisták. Így kérdeztük- most mit tehetünk? A válasz számomra méltatlan volt abba a helyzetbe. ,,Probáljunk meg átmenni a szívklinikára, háhta még elcsípünk valakit és még ma meg tudják vizsgálni vagy időpontot kérni.,, Se telefonszám, se egy név.. csak menj a vak világba, hátha szerencséd lesz. 

Kijöttünk a teremből, mint egy gép oda mentem a pulthoz, a mosolygós lánykához.. hogy mert mosolyogni amikor már bőgtem.. de nem értettem.. és kifizettem a csodás szolgáltatást. 

 Ami történt ott.. hogy egy magánklinikának nincs egy szociális szakembere, aki segítene azokon a családokon, akik kiesnek a 99%-ból. Aki segítene egy kis empátiával, útmutatást add, kit kell keresni, hova tudunk menni, telefonszám bármit. Azt éreztem kiestem a kosárból, belekerültem abba a bizonyos 1 %-ba. Innentől nem tudnak mit csinálni velem, OLD MEG! Ez egy fizetős hely volt és egy állami intézménybe irányítottak. Nem értettem, csalódtam a folyamatban. Nem kis pénzt hagytunk itt. Hiszen az első genetikai vérvételt is itt csináltuk, ennyit ért, hogy 200.000 Ft itt hagytunk ennek a ,,cégnek". 

A férjemet felhívtam, közelben dolgozott és délután 5 körül a szívklinikán voltunk. Az összeesés szélén voltam és kezdtem feldolgozni, hogy beteg a baba. De mennyire beteg? Akartam a választ most és azonnal. 

Mivel már nem volt rendelés így felmentünk az osztályra. Az osztályon megsajnált az ügyeletes orvos és lefényképezte az adataimat majd megígérte, hogy pénteken reggel keresni fog és megpróbál időpontot kérni nekünk. Így hála neki, hétfőn már mehettünk is a kivizsgálásra. De addig kőkemény 3 napunk volt, ez a 3 nap volt a legkeményebb az egész időszak alatt. 

Ilyenkor a remény, a reménytelenség gondolatai váltakoztak.

Testen kívülinek éreztem magam. Mind két test, de lélek nélkül...Így gondolok vissza magamra és a férjemre. 

És a kislány, Kincső ebbe a három napba volt a legaktívabb is, amióta mi együtt voltunk. Annyira, hogy a férjem a gyerekem apja is elsőnek és utoljára érezte a gyerkőc rúgását a hasamba. Az, aminek a világ legszebb dolgának kellene lennie, hogy végre érezheti a kislányt...Egy bár meghitt, de nagyon fájdalmas pillanat lett. 

Ezen a hétvégén végig mentek a gondolatok a fejembe: 

- ez az egy dolog, ami nőként csak a mienk...és erre sem vagy képes Anett?! 

- miért velünk, hiszen olyan jó emberek vagyunk 

- túléljük ezt? , mi lesz, ha emiatt tönkre megy a házasságunk? 

- mi van ha meg lehet műteni, megcsináljuk ? Ha igen élhet teljes életet..

Ezek a kérdések cikáztak, ezek a gondolatok nyomasztottak minket egész hétvégén hétfőig. 

Hétfőre teljesen elfogadtam,hogy beteg...de szükségünk volt a specialista szakmai véleményére. Másképpen nem tudtam/tudtuk volna meghozni a végleges döntést.