A Kincső név választása számunkra nemcsak egy név, hanem egy szimbólum is. Egy szimbólum, amely emlékeztet minket arra, hogy mennyire értékes és különleges volt számunkra. Minden alkalommal, amikor kimondjuk ezt a nevet, érezzük a szeretetet és a kötődést, amely örökre összeköt minket.

A Kincső név magában hordozza a reményt és az újjászületést is. Ahogy a természet minden tavasszal újraéled, úgy mi is újra és újra megtaláljuk a reményt és az erőt, hogy továbbmenjünk.

Szeptemberben lett volna a szülésem, és az a hónap különösen nehéz volt számomra. Minden nap gondolok a meg nem született babánkra. Sokszor magam előtt látom őt, egészségesen és mosolyogva. Bár mindez csak a képzeletemben létezik, mégis velem van, és a szívemben őrzi a helyét.

A dátumoknak ereje van, bárki bármit gondol. A dátumoknak misztikuma van, amit nehéz megérteni. De ezek a dátumok segítenek is. Hiszen lezárunk valamit, vagy éppen megállunk egy pillanatra, és megemlékezünk arról, amit akkor elvesztettünk, vagy éppen arról, amit soha nem kaphattunk meg. Nekem ez a két dátum a május 8. és szeptember 20.

A gyász egy mély és összetett érzés, amelyet mindannyian másképp élünk meg. Az emlékezés segít abban, hogy feldolgozzuk a veszteséget, és megtaláljuk a békét a szívünkben. Ahogy Helen Keller mondta: "Amit egyszer mélyen a szívünkbe zárunk, azt nem veszíthetjük el soha."

Az élet igazán nehéz, amikor az ember teljesen elmerül egy ilyen trauma feldolgozásában, és még a gyász súlya is ránehezedik.

Nagymama halála ősszel történt, amikor a levelek hullotak és a természet csendes elmúlásra készül. Az ő elvesztése mély űrt hagyott a szívemben, és minden egyes nap hiányzik a szeretete és bölcsessége. Az emlékek, amelyeket együtt teremtettünk, örökre velem maradnak, és az ő szeretete mindig erőt ad a folytatáshoz. 

Mert folytatnom kell, mert folytatnunk kell, mert FOLYTATNOD KELL!!! 

Előszőr is szeretnék köszönetet mondani a munkáltatómnak, hogy rugalmasan kezelte ezt a helyzetet. Bármeddig maradhattam volna otthon, én összesen 2 hónapot maradtam és utána Júliusba újra munkára bírtam magam. Azért is írom így, mert inkább mondanám magam , hogy félgőzzel mentem neki. Nem ugyanaz az ember vagyok, aki korábban. 
Én örökre egy átsuhanó baba édesanyukája leszek. Én örökre emlékezni fogok rá. 

Másodszorra elég jó megküzdése stratégiákat választottam. Sokat segített az olyan kapcsolat, akivel már rég nem beszéltem valamilyen régi sérelmek miatt és a történetünk sajnos ugyan az. Volt más is, aki hasonlón esett át. Ők mind segítettek, ki tudtam írni nekik a gondolatokat és tudtam, hogy megértenek hiszen átélték ugyan ezt. Sokat segített a családom. Értették és átérezték, tudták, hogy nekem az a jó, ha kimondhatom az összes gondolatomat. Nem kell magamba tartani. 

Ami nekem nagyon bevált az a lakás felújításos dolog. Az egész konyhabútoromat lefestettem. Reggel 6kor már kelltem, be volt ütemezve a napom. Örömömet leltem ebbe. 

A másik az önkifejezés minden formájában. A blog. A festés. Egy színdarab keresése, ami ezzel foglalkozik. Pszichológus. 

Azt gondolom, hogy ezt nem lehet kitörölni, nem lehet elmúlasztani. A fájdalom bennem lesz örökre, de körbeszínesítem minden jó dologgal. 

Ami elsőnek ijesztően nehéz volt, hogy a testvéreimnek most születtek meg a gyerekei. Ezt lekezelni, hogy szerdán elveszíted a saját babádat és vasárnap megszületnek a testvérednek a babái ( ikrek ) ez kemény. Nehéz lesz majd jövőre, amikor szerdán megemlékezek a kicsinkre és vasárnap meg ünnepeljük a lányokat. De közben tudod mire jöttem rá?! Az élet az zajlik, nem áll meg, mert ez történt veled. Egyszerűen vissza kell ugranod arra a vonatra és magaddal vinni, amit most kaptál. Egyszerűen örülni akartam a lányoknak, örülni akartam a másik testvérem babájának. Bár az első találkozó előtt gyomorgörcsöm volt, és nem mondom, hogy azóta nem volt sírás. Főlleg, amikor láttam mind három babát egy helyen, hogy akár ott lehetne a 4. kisbaba, a mienk. 

De tudnotok kell és szerintem ezt érzi a családom is, hogy nem vagyok irigy. Büszke vagyok a testvéreim gyerekeire. Büszke vagyok magamra, hogy amikor velük vagyok jelen tudok lenni és szeretni tudom őket. 

Már csak a jövőben tudok bízni és abba, hogy Kincső végig kísér ezen az élet nevezetű úton. Egyszer azt mondta nekem egy látó, hogy két védőangyalom van. Milyen ritka, hogy ketten vannak. Az egyik Kincső az biztos a másikat is tudom, de az nem az én történtenem, hanem édesanyámé. 

Bízok a jövőben! Bízok a szerelmünkben! Bízok Kincsőben! Minden nap gondolok rád drága kislányom. Már egy hónapja megszülettél volna, de helyette a csillagok között segítesz minket!

Ahogy korábban írtam, a második genetikai kivizsgálásra érkeztünk. 

Ez egy Budapesti magán kórházban történt, a nevét nem mondanám, mivel elégedetlen vagyok. 

Megérkeztünk, minden papírt kitöltöttünk. Amikor a pulthoz értem mondtam is anyának, hogy most kezdtem el izgulni és igazából nem is izgulás volt rajtam, hanem szorongást éreztem, de próbáltam ezt elhessegetni a gondolataimból. 

Kettőt pislogtunk és már bent is voltunk a vizsgálóba. Az ultrahangot készítő doktornő nagyon aranyos volt és még viccelődtünk is. Megint kis ,,lusta,, volt a kisasszony. Mondtam is anyának, mindig ez van az ultrahangoknál, biztos nem szereti mutogatni magát. (Aztán ezt így utólag inkább már jelnek vettem.)Minden uh-n lusta volt, nem akart nagyon mozgolódni és könyörögni kellett neki, hogy kicsit mozduljon meg, más pozíciót vegyen fel, hadd lássuk mindenét. Ez is lehet már azért volt, mert nem bírta a kis szíve. 

Aztán egyszer csak csönd lett, egy helyre fókuszálódott a uh felvétel.Megszólalt a soktornő, valami gond van a szívével.Majd még egy doktor megnézte a kicsi szívét és megállapították, hogy szívrendellenessége van.  A reakcióm vállalhatatlan volt, káromkodtam és nem értettem mi történik most. Pontosan mi baja van? Meg lehet műteni? Mi lesz most? 

Próbáltak hívni orvost, aki egy specialista, de nem vette fel a telefont. Ott voltunk ezzel a dologgal, többet nem tudtak mondani, hisz ők nem szívspecialisták. Így kérdeztük- most mit tehetünk? A válasz számomra méltatlan volt abba a helyzetbe. ,,Probáljunk meg átmenni a szívklinikára, háhta még elcsípünk valakit és még ma meg tudják vizsgálni vagy időpontot kérni.,, Se telefonszám, se egy név.. csak menj a vak világba, hátha szerencséd lesz. 

Kijöttünk a teremből, mint egy gép oda mentem a pulthoz, a mosolygós lánykához.. hogy mert mosolyogni amikor már bőgtem.. de nem értettem.. és kifizettem a csodás szolgáltatást. 

 Ami történt ott.. hogy egy magánklinikának nincs egy szociális szakembere, aki segítene azokon a családokon, akik kiesnek a 99%-ból. Aki segítene egy kis empátiával, útmutatást add, kit kell keresni, hova tudunk menni, telefonszám bármit. Azt éreztem kiestem a kosárból, belekerültem abba a bizonyos 1 %-ba. Innentől nem tudnak mit csinálni velem, OLD MEG! Ez egy fizetős hely volt és egy állami intézménybe irányítottak. Nem értettem, csalódtam a folyamatban. Nem kis pénzt hagytunk itt. Hiszen az első genetikai vérvételt is itt csináltuk, ennyit ért, hogy 200.000 Ft itt hagytunk ennek a ,,cégnek". 

A férjemet felhívtam, közelben dolgozott és délután 5 körül a szívklinikán voltunk. Az összeesés szélén voltam és kezdtem feldolgozni, hogy beteg a baba. De mennyire beteg? Akartam a választ most és azonnal. 

Mivel már nem volt rendelés így felmentünk az osztályra. Az osztályon megsajnált az ügyeletes orvos és lefényképezte az adataimat majd megígérte, hogy pénteken reggel keresni fog és megpróbál időpontot kérni nekünk. Így hála neki, hétfőn már mehettünk is a kivizsgálásra. De addig kőkemény 3 napunk volt, ez a 3 nap volt a legkeményebb az egész időszak alatt. 

Ilyenkor a remény, a reménytelenség gondolatai váltakoztak.

Testen kívülinek éreztem magam. Mind két test, de lélek nélkül...Így gondolok vissza magamra és a férjemre. 

És a kislány, Kincső ebbe a három napba volt a legaktívabb is, amióta mi együtt voltunk. Annyira, hogy a férjem a gyerekem apja is elsőnek és utoljára érezte a gyerkőc rúgását a hasamba. Az, aminek a világ legszebb dolgának kellene lennie, hogy végre érezheti a kislányt...Egy bár meghitt, de nagyon fájdalmas pillanat lett. 

Ezen a hétvégén végig mentek a gondolatok a fejembe: 

- ez az egy dolog, ami nőként csak a mienk...és erre sem vagy képes Anett?! 

- miért velünk, hiszen olyan jó emberek vagyunk 

- túléljük ezt? , mi lesz, ha emiatt tönkre megy a házasságunk? 

- mi van ha meg lehet műteni, megcsináljuk ? Ha igen élhet teljes életet..

Ezek a kérdések cikáztak, ezek a gondolatok nyomasztottak minket egész hétvégén hétfőig. 

Hétfőre teljesen elfogadtam,hogy beteg...de szükségünk volt a specialista szakmai véleményére. Másképpen nem tudtam/tudtuk volna meghozni a végleges döntést. 

Kedves Olvasóim!

Főleg, te aki ide tévedtél. Valószínűleg hasonló dolgokat keresel, ami veled is éppen most történik. Vagy már meg is történt... 

Elsőnek azt szeretném mondani neked, hogy tud nem vagy egyedül, nem vagyunk egyedül! Másodszor bár a fájdalmadon nem fog segíteni, de a hasonló történeteket olvasva erősödtem. Olvastam, kutattam, kerestem még is mi vár rám egy átsuhanó baba után? Mi fog történni velünk? Hogy történik a vetélés 20. hétben? Ki tud nekem segíteni a feldolgozásban? A környezetem, hogyan fog reagálni? Mi a normális ezek után? Mikor menjek vissza dolgozni? Ezekre a kérdésekre kerestem a válaszokat. Ekkor jöttem rá mennyi nő, család szembesül nap mint nap különböző esetek miatt az átsuhanó baba fogalmával.

A mi kis történetünk nem rég kezdődött, nem évek után írom le a sorokat. Azért sem, mert terápia jellegű nekem ez most, másodsorban az élmények még frissek, így tényleg élesen emlékszem mindenre. 

Párommal egy egész jó tervet állítottunk fel. Annyit tudnotok kell, ő volt életem szerelme tini koromba.. de hát tinik voltunk kicsit külön is kellett lennünk. Aztán 26 évesen újra a sors úgy hozta, hogy egymásba botlottunk. Hát ebből a tini szerelemből házasság lett. A terv egyszerű volt, nem görcsölünk rá, ha jönni akar a baba akkor majd jönni fog. Hát ez olyan jól sikerült, hogy az első próbálkozásunk után az év első szerdáján pozitív teszttel a kezembe örültünk. 

Az orvos vizsgálata után, ahol már látszódott a kis pötty, meg is érkeztek a rosszullétek. Ülve aludtam és sajnos csak az üres sós kifli volt az, amit a gyomrom elviselt. Egész napos émelygésem volt. De megérte pár hétre rá pedig hallhattam a kicsinek a szívhangját is. 

Az orvosi vizsgálatok a megfelelő ütemben zajlottak, 12. heti vizsgálatnál a tarkóredő 2.8mm nagysága kicsit aggasztónak tűnt.. de csak számomra. Orvosom szerint megfelelő volt. Talán ez az egyetlen jel volt,hogy baj van a babánkkal. Aggasztott is és egy napig nem is tudtam nagyon elszakadni ettől, de vártam a kombinált tesztem eredményét. 

Ünnepek miatt többet kellett rá várni, de megérkezett... a kicsinek semmi baja, és kislány. Mondjuk őszinte leszek ezt már az elejétől kezdve éreztem és az applikációba rég beírtam a nevét: KINCSŐ. ♥

Múltak a hetek és egyszer csak odaértünk a 19. hétbe és a második genetikai ultrahangra. Édesanyámmal érkeztem és megbeszéltük, hogy a vizsgálat után bemegyünk egy boltba és az összes baba cuccot átnézzük, ha valami megtetszik meg is veszem.

Nevettünk az utazás alatt és már gondolatban rendeztük a szobáját Kincsőnek.Persze a mama nem tudott várni, már vett neki kisruhát is.

Még anyukám azt is megkérdezte, hogy most már kezdem-e magam beleélni az anyaságba.. és mondtam neki, hogy elkdeztem mindennap érezni a kicsit és így már elhiszem, hogy tényleg itt van velünk.

Itt volt velünk...nem sokat...de azt érzem anya lettem...